Japán: valóban jó hely a fogyatékkal élőknek?

Forrás: https://youtu.be/Npet7h1FS0o?si=CMP3ZQG0weuXM0P0

Ezt a videót és az alatta lévő hozzászólásokat látva teljesen szertefoszlott a Japánnal kapcsolatos illúzióm. Már láttam Won Shot Sol (원샷한솔) videóján, hogy a japán tömegközlekedés kényelmes a fogyatékkal élők számára. Ez azonban mindig csak a látássérültekre, a kerekes székesekre és más, nyilvánvalóan nem „normális” embereket érintő történet volt, és úgy gondolom, hogy olyanok, mint én, akik „átlagosnak” tűnnek, szinte normálisként lesznek kezelve.

Ilyenkor muszáj beszélnem a fogyatékosságomról. Úgy tűnik, a legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy mindenféle fogyatékossággal élek: látási, mozgási és mentális. Nem részletezem ezeket, mert ez magánügy, és nincs szükség ennél részletesebb magyarázatra. Megjegyzésként: a mentális betegségemet Amerikában szereztem, veleszületett látási problémáim és fizikai fogyatékosságaim vannak, de általános iskolába, középiskolába, gimnáziumba és egyetemre is jártam.

Koreában mindenféle megkülönböztetést tapasztaltam, de Amerikában igazi fogyatékkal élők paradicsoma. Mint már említettem, soha senki sem diszkriminált vagy bántott a fogyatékosságom miatt. Ezért nagyon hálás vagyok, hogy Amerikába jöttem. A hit emberei szerint ez Isten teljes útmutatása, kegyelme és hálája.

„Mi lenne, ha most visszamennék Koreába?” – gondolkoztam ezen nemrég. Úgy gondolom, hogy a társadalmi felfogás és a jogszabályok huszon évvel ezelőtt sokkal jobbak lettek. Közben felmerült bennem, hogy egy kis időre Japánba meneküljek. De ma, ezt a videót látva, véglegesen eldöntöttem, hogy Koreába megyek.

A akadálymentesség kétségtelenül létezik, és a japánok, valamint a tömegközlekedési dolgozók udvariassága talán túlzónak tűnhet a koreaihoz képest. De ha elhagyjuk Tokió központját vagy Oszakát, akkor legalább biciklire kell ülnünk, ami nekem lehetetlen a fizikai fogyatékosságom miatt. Ráadásul olyan külvárosi területeken, mint Kitakjúsu, ahol a Little Jo Big Jo (리틀조빅조) család él, akárcsak Amerikában, autó nélkül korlátozott a mozgás. És a sok havas területen, mint Hokkaidó, télen teljesen fel kell adnunk a gyaloglást.

Koreában azonban a kis országnak köszönhetően, még vezetés nélkül is könnyen el lehet jutni a legtöbb helyre, ez az előnye és nagy vonzereje. Egyetemi éveim alatt egyszer jártam Szöulban egynapos kiránduláson, de még akkor is, amikor csak egyszerű mobiltelefont használtam, nem éreztem nagy kellemetlenséget a távolsági busszal való utazásban. És bár sokan nem értenek egyet, Csongvon belül is elégedetten használtam a tömegközlekedést, ahol néha esett a hó.

Mindenekelőtt, bár vannak rossz emlékeim és élményeim Koreával kapcsolatban, mégis az én hazám, és ha most mennék is oda, bár kezdetben kicsit szokatlan lenne, egy kis idő után már egyáltalán nem érezném idegennek. És ami a legjobb, hogy mindenhol értem a nyelvet. Valójában csak Csongvonban éltem, így nem ismerem más helyeket, de a Csongvon város (Maszan, Csongvon, Csinju egyesülésével létrejött) Ui-csang és Szongszan kerületekből álló területe még mindig a „tökéletes” hely, ami nem túlzás. Ez azért van, mert a tervszerű városfejlesztés miatt könnyebb az eligazodás, mint más városokban.

Anyám néhány napja mondott egy mondatot, aminek hatására úgy érzem, hogy ismét honvágyam van. Különböző gondolatok kavarognak bennem, nyugtalan vagyok, ezért ebben a héten nem készítek YouTube videókat, és a kedvenc játékomat is csak napi egy szintig játszom, hogy minél jobban uralkodjak magamon. Sok szabadidőm van, de csak üldögélek és nézem a kinti tájat, vagy nézegetem a régi és a testvérem által tavaly ősszel készített koreai fotókat. Szeretném gyorsan enyhíteni ezt az ürességet a Brunch íróvá válásommal, de vajon mikor lesz eredmény? És nem is biztos, hogy biztosan megkapom a lehetőséget.

Most megírtam ezt a bejegyzést, de fogalmam sincs, mivel töltöm a lefekvés előtti időmet. Nem szeretem a sorozatokat és filmeket, mint mások, és hamarosan a televízió hangja miatt nem tudok majd koncentrálni a Biblia olvasására és elemzésére… Nagyon szeretnék valami apró változást az életemben. A Brunch íróvá válás sem fog sokat változtatni rajta.