Soha többé nem foglalkozom a klasszikus zenével, mert utálom

Ahogy tegnap a Tistory-n is írtam, kitakarítottam az összes klasszikus zenével kapcsolatos követési listámat a közösségi médiában, és a koreai kortárs zene szakirányú tanulmányaimról szóló információkat is privátra állítottam. Egy harmadik fél számára úgy tűnhet, hogy nem végeztem felsőfokú tanulmányokat, de mégis nagyon szeretném, ha egyszer a végső képesítésemet más szakra cserélhetném.

Ezzel egyidejűleg a klasszikus és kortárs zene iránti undorom a csúcspontjára ért. Nem tudom, hol vezetném le ezt a frusztrációt a mindennapi életemben, ezért úgy döntöttem, hogy leírom ide, hogy rendezze a gondolataimat.

A klasszikus zene iránti ellenszenvemnek több fő oka van. Először is, túl unalmas és magas a belépési küszöbe. Egy szimfónia, koncert vagy szonáta teljes meghallgatásához legalább harminc perctől egy óráig kell koncentrálni. Ahelyett, hogy elmerülnék benne, a figyelmem elkalandozik, és a végére már azt sem tudom, mi volt a fő dallam. A barokk korszak tíz-tizenöt perces koncertjei azért még jobb helyzetben vannak. A mai elfoglalt emberek számára ez a legrosszabb időpocsékolás. Ezért bár szeretnék közelebb kerülni hozzá, mégis undorodom tőle.

Másodszor, a klasszikus zenei szakemberek szűk látókörű gondolkodásmódja. Valójában a múltban én is ilyen voltam, így nem vagyok jogosult beszélni erről, de szerencsére most már észhez tértem, és szembenézek a valósággal. A klasszikus zene legtöbb képviselője nem tud megegyezni a könnyűzenével, egyszerűen csak „béka a kútból”. Ez a világban is így van, de a templomban még inkább feltűnő. Például, amikor egyetemista koromban dicsőítő zenekarban játszottam, a kórust vezető személy határozottan ellenezte, hogy én játsszak, mert „tönkretenné a kezemet” (?). És amikor a kórus és a dicsőítő zenekar együtt dolgozott egy kantáta előadásán, annyira látszott rajta az ellenérzése, hogy furcsának találtam.

Ezért ha újra lehetőségem lenne templomi kíséretre, akkor a kórust teljesen figyelmen kívül hagynám, és csak a dicsőítő zenekarra koncentrálnék.

Harmadszor, a klasszikus zeneszerzők túlzott idealizálása. Már nincsenek közöttünk, mégis a klasszikus zenei média és a hallgatók is felhajtást csapnak a születés- és halálozási évfordulóik körül. Ráadásul miért kell múzeumokat építeni ezekre a sárgás papírfecnikre? Végül is egy tűzvészben minden csak hamu lesz. (Nemrégiben az LA-i erdőtüzekben Schönberg kéziratainak és leveleinek 20 000 darabja égett el.) A klasszikus zene nem változtatta meg a világot vagy a történelmet, az elhunytak iránti túlzott reakciók hűvösen mérlegelve ostoba és értelmetlen cselekedetek.

(Ezért tegnap könyörtelenül töröltem a Firefox böngészőmben lévő zenei könyvjelző mappát.)

Miután ezt elintéztem, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Tudom, hogy meg fognak kövezni ezért, de nem fogok törődni a negatív véleményekkel. A klasszikus zene ma már a múlté! De vajon töröljem a Spotify-t is, vagy hagyjam meg? Biztonsági okokból jobbnak látom, ha meghagyom.