Hirtelen elkezdetett Instagram-történet

Egy héttel ezelőtt az egykori templomomra gondolva egy közeli templomi öcsémmel egy rövid beszélgetést folytattam az Instagramon.

Amikor a régi szép időkről beszélgettünk, megosztottam néhány olyan fotót, amelyeket a kisöcsém a Cyworld-ön tett közzé, amelyekre már nem emlékezhetett. Az egyikre azonban határozottan emlékezett, és megosztotta a történetét, engem is megjelölve rajta. Mivel egyáltalán nem használtam az Insta-történetet, nem tudtam, hogyan osszak meg egyet a történetemben, de szerencsére sikerült, és eltelt néhány nap.

Már a Facebook oldalamon is rendszeresen osztottam meg a történeteket, de ha belegondolok, a Facebook helyett a Insta-történet használata hosszú távon előnyösebbnek tűnt. Bár a használata nehezebbnek tűnt, mint a Facebooké, de mivel mások is csinálják, gondoltam, hogy a jól használom az IT-eszközöket, én miért ne tudnám? - így néhány napja komolyan elkezdtem használni, és a mai napra értem.

Szeretném lefényképezni és megmutatni az archívumot, de a személyes dolgaim miatt nem tehetem meg. A lényeg az, hogy függetlenül attól, hogy szál vagy Insta-történet, milyen hálás vagyok azért, hogy van egy hely, ahol folyamatosan rögzíthetem a mindennapjaimat és a gondolataimat. Nem törődve az olyan reakciókkal, mint a nézőszám és a kommentek.

Ráadásul az Insta-történet vizuálisan látványosabb, mint a Facebooké, ezért több figyelmet kell fordítanom a történetek megosztására, és többet kell gondolkodnom. Tehát, annak ellenére, hogy a negyvenhez közeledem, megnyugtató és szerencsés, hogy legalább a demencia megelőzése megoldottnak tűnik. Mivel a fotók dominálnak, a fényképezésre is jobban odafigyelek, mint korábban.

De most úgy tűnik, hogy ezek az Instagram-bejegyzések a Google-ben is láthatók. Időnként szelfiket is megosztok, ezért továbbra is privát állapotban tartom majd. Még az is hálás, hogy csak kevés ember van, aki őszintén együtt érez velem, és pozitívan reagál a posztjaimra és a fotóimra.

És így a mai napon is gyűlnek az emlékeim az archívumban.